Stella igen álmosan ébredt a reggel. Feje
sajgott és kedve nem volt ma semmit tenni. Felülve az ágyon pillantotta meg,
hogy csak fehérneműben aludt, de ami jobban megrémisztette, az volt, hogy nem
igazán emlékszik arra, hogyan jutott haza. Körbetekintve a szobájában az egyik
székre voltak helyezve a tegnap este viselt ruhái, de meglepődött, mikor
éjjeliszekrényére pillantott. Újabb titokzatos cetli, melyen ennyi áll: „Jót fog tenni”. Az a gyöngybetűs írás,
amit már látott. Tudta, teljes mértékben tudta, hogy a titokzatos férfi, aki
elcsavarta fejét ugyan így ír. A gyógyszerért nyúlva vette be, segítsen a
fájdalmát megszüntetni, de valahogy most már nem ez volt a legnagyobb
problémája. Stell gondolatai más uralta. Az ágyból kikelve
öltözött fel és indult ki a nappaliba, ahol már Freya barátnője várta.
Mosolyogva indult felé, de ő valamiért már izgatott volt. Akkor esett le, hogy
eljött a várva várt nap. Utaznak.
- Hogy aludtál? – Freya igazán kíváncsi volt,
hiszen visszagondolva, fogalma sem volt, hogyan is került haza. Meg volt győződve
arról, hogy barátnője hozta haza, de ebből a kérdésből kiindulva már nem volt
ebben biztos.
- Nem te hoztál haza? – Értetlenkedett Stella.
- Emlékszel egyáltalán valamire? – Hiába várta,
hogy egyértelmű választ kapjon, helyette egy újabb kérdést kapott.
Felsóhajtott, majd nemlegesen megrázta fejét. Freya kikerekedett szemekkel
pillantott barátnőjére, ami egyben rémisztő is volt. – Akkor tudom, hogyan
kerültél haza. Az a cuki szőke srác hazahozott.
- Hogy mi? – Megrémülve értetlenkedett. Ha nem
Freya kísérte haza, akkor az a bizonyos valaki, de akkor az is lehetett, hogy
történt valami olyan, aminek nem szabadott volna. Kétségbeesetten rohant vissza
szobájába és ült az ágyára. Egyszerűen nem tudta eldönteni, hogy mit is
csináljon, de lehet, hogy hagynia kellene ezt az egészet, hiszen ami megtörtént
azon már nem lehet változtatni. Kifújva a levegőt állt fel és vette elő a
titkos hódolójától kapott ruhákat. Magára húzva a ruhadarabokat sétált be a
fürdőbe, hogy elkészülhessen. Halvány smink, vállakra hulló haj és a
napszemüveg majd a bőrdzsekit magára véve kapta fel táskáját. Telefonját
zsebébe csúsztatta, bőröndjeit megragadva indult ki szobájából. A falnak döntve
a táskákat lépett be a konyhába, ahol elkészítette a szokásos reggeli teáját. A
vizet felforralva öntötte ki azt két bögrébe. Az egyikbe kávét öntött, míg a
sajátjába csak egy tea filtert tett. Beízesítve ült a pultra és fogyasztotta
el a gőzölgő italt, mikor Freya is megjelent. Csatlakozva barátnőjéhez szótlanul
fogyasztották el a reggeli energiacsinálójukat, mikor a telefon megszólalt. SMS
érkezett. Mind a ketten zsebükhöz kaptak majd elővéve telefonjukat nézték meg.
Miután nem Freya telefonja volt azonnal átpillantott Stella-ra. Félve nyitotta
meg az üzenetet, mely egy ismeretlen számtól érkezett.
„Remélem
nem haragszol, hogy hazavittelek és az éjjeliszekrényedre készítettem a
gyógyszereket. Nem éppen voltál a legjobb formádban, gondoltam szükséged lesz
rá, ha másnap felébredsz.
És
nem néztem oda! Sötétben fektettelek ágyba.
Üdv.:
L.”
Kicsit megkönnyebbült, hogy nem történt semmi,
de benne volt az a félelem, ami miatt tartania kell attól a férfitól, vagy
éppen vele egykorú fiútól. Lezárva készülékét hunyta be szemét és fejét a
mögötte lévő szekrénynek döntötte. Oldalra pillantva találkozott tekintete a
kíváncsi Freya-val, aki csak kajánul vigyorgott.
- Mesélj csak a lovagodról. Ki is az a Mr. L.?
- Nem a lovagom, nem is emlékszem rá, de
összefügg azzal, aki segített nekem még a múlt éjjel. – Mondogatta Stell, de
kedves barátnője, akkor sem hagyta nyugodni. Kérdezgette, amikre egyáltalán nem
tudott válaszolni, de hálát adott az égnek, hogy kopogtak az ajtón. A lány
odasietve nyitott ajtót, és pillantotta meg vidám szüleit. Üdvözölte őket, majd
Freya-val együtt indultak le a lépcsőn, miután gondosan bezárták a lakást.
Kilépve az épületből tekintetük rögtön a két kocsira terelődött.
- Tudod, nem férnénk el egy taxiban. – Mosolygott kedvesen Stell édesanyja, majd
nem kérdezve többet pakoltak a csomagtartóba majd ültek a kocsiba. Az út
egészen csendesen telt és a lányok mindvégig az ablakon bámultak kifele. Most
ismét megcsodálták azt a várost, ahol közel 3 évig éltek, de most el kell
hagyniuk egy kis időre. Ismét úgy érezték magukat, mintha most járnának először
ott, mégis izgatottak voltak, hogy a nyár folyamán rengeteg változáson fognak
túlesni.
A kocsi amint leparkolt a reptéren, kiszálltak
és csomagjaikkal együtt sétáltak be. Amint az ajtó kinyílt előttük rengeteg
emberre lettek figyelmesek. Sokan ültek, sokan pedig fel alá mászkáltak illetve
rohangáltak. Voltak ott idősektől elkezdve gyerekekig. Egymásra tekintve
mosolyodtak el és tudták, hogy remek nyaralás elé néznek. A cuccaikkal leülve
egy szabad helyre fogták útlevelüket és jegyüket, melyeket kaptak és türelmesen
várakoztak, hogy megérkezzen a gépük.
Mikor már kezdtek unatkozni figyelmesek lettek
egy kisebb tömegre, akik sikítozva vagy éppen hangosan várakoztak odabent.
Stella értetlenül pillantott ide-oda majd a bejárat felé emelte tekintetét
mikor megpillantotta azokat a srácokat, aki szinte megváltoztatták az életét,
akikről az ő történetei szólnak, akik segítettek neki feldolgozni mindent. Most
szeretett volna odamenni hozzájuk, de lábai teljesen legyökereztek és pár
ismerős lány is feltűnt, hogy vele és barátnőjével beszélgessenek. Újabb kedves
rajongók, akik áradoztak, hogy mennyire szeretik a munkásságukat, de Stell
egyszerűen válaszolni nem tudott, mivel figyelme éppen másfele járt. A benti
lányok örültek mikor odamentek hozzájuk a srácok és fotót, illetve aláírást kértek tőlük. Jó volt látni, hogy szeretik a rajongóikat és még így is,
hogy alig van, idejük próbálnak velük tölteni egy kis időt.
Stella teljesen el
volt varázsolva, ahogy látta mind a 4 srácot, de hirtelen összeakadt a
tekintete a szőkeséggel, vagyis Luke Hemmings-ével. Ha csak egy pillanatra is,
de a csábító mosolyát megmutatta, amivel Stell-t teljesen megölte. Fogalma sem
volt, hogy most mit tegyen, menjen oda ő is és kérjen aláírást, esetleg képet,
vagy hagyja inkább és csodálja őket távolról. Hosszas gondolkodás után az utóbbinál
maradt így végig csak bámult ki a fejéből, de amire nem számított, az volt,
hogy a srácok felé közelítettek. Mindegyikük mosolygott és amikor már csak egy
lépés választotta el őket tőle, abban a pillanatban szíve hevesebben vert.
- Te vagy Stella Austin? – Kérdezte kedvesen
Michael, mire a lány csak bólintott egyet kedvesen és mosolyra húzta a száját.
Fogalma sem volt, hogy most mi tévő legyen.
- Sziasztok, srácok! – Ennél többet nem tudott
kinyögni.
- Hallottuk és olvastuk is a híres blogodat,
ami igazán remek. Nagyon elnyerte tetszésünket. – Jegyezte meg Ash.
- Főleg Luke-ét. – Mutatott Calum a mögötte
álló fiúra, aki csak még szélesebben mosolygott.
- Ő folyamatosan olvassa, alig tudjuk
elrángatni előle. – Nevetett Mikey és a
többiek is.
- Ennek nagyon örülök. – Iszonyatosan boldog
volt, hogy ezt mondták neki, de amire egyáltalán nem számított, az-az, hogy
Luke még olvassa is. Még mindig nem hitt a fülének, de ekkor kedves szülei figyelmeztették,
hogy indul a gép, így visszafordulva folytatta. – Nagyon örülök, hogy
találkoztunk, de nekem mennem kell. Hamarosan felszáll a gépem.
- A mienk is. – Mondta Ashton. – Szabad tudnunk,
hogy hova utazol? – Kérdezte.
- Hazautazom a nyárra, Sydney-be. – Mondta Stell
meglepődötten.
- Ez király, akkor ott még párszor
összefutunk. Addig is, szia! – Kacsintott rá Mikey és mindannyian elindultak a
saját gépeik irányába. Stella teljesen el volt ájulva és örült, hogy
találkozhatott velük és egész úton csak ezen gondolkodott.
----------------------------------------------------------------------------
Bocsánat, hogy szerdán nem volt rész, de jelenleg közbejöttek dolgok, meg a suli is a nyakamra dob még jó pár dolgozatot, de itt az új rész és remélem elnyerte tetszéseteket :D
És indultam egy versenyen, mely ITT van megrendezve és, ha szeretitek a történetemet/történeteimet, akkor szavazzatok oldalt a blogomra :)
És indultam egy versenyen, mely ITT van megrendezve és, ha szeretitek a történetemet/történeteimet, akkor szavazzatok oldalt a blogomra :)
Ölel, I.Heni
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése